: Boldog Özséb nyomdokain

Az ember szeretné, ha  a világ számtalan búja-baja mellett valami kapaszkodót is találna.  Ha végre meglelni véli, ám egy idő után a bizonyítékok súlya mégis rádöbbenti, hogy rossz lóra tett, saját tévedését palástolandó, egyszerűen nem hajlandó  tudomást venni a valóságról. A jelenség mintha a pálosok kalandos történetétől  sem lenne idegen. Árva Vince  atya az egyetlen hazai alapítású rend utolsó ’mohikánja’ teríti a lapokat. Járja az országot és a legkülönbözőbb hallgatóság előtt beszél az ősi Pálos múltról, lelkiségről.

A magyarországi pálos rend kialakulása körül némi bizonytalanság uralkodik. Azon túl, hogy a Gellért-hegyi pálos sziklakápolna nem történelmi utódja a XIII. századiaknak, mintha még a  Gyöngyösi Gergely féle kódex sem egyértelműen fogalmazna. Egyaránt említi  a patacsi remeték reguláját és az alapító Boldog Özséb személyét. Tisztázható-e egyértelműen az igazság?

Természetesen, csak egy-két történésznek nevezett író keveri a dolgokat. Igaz ugyan, hogy a patacsi remete közösség előbb létezett, ám  alapítója, a II. András uralkodása alatt 1219-ben kinevezett Bertalan pécsi püspök még írni-olvasni sem tudott. A pápa  elrendelte az esztergomi érseknek, hogy ha le nem váltják Bertalant, akkor őt fosztja meg egy évi jövedelmétől. A magyar irodalomtörténet egyik nagy alakja, Mályusz Elemér szerint a  kódexben említett regula nem Bertalantól származik, valószínű, hogy a Gyöngyösi kódex írója találta ki.

Ha a pápa nem fogadta el az analfabéta püspök személyét, akkor hogyan állhatott ki az –Özséb kivételével- szintén írástudatlan remeték mellett?

Pontosan emiatt  Özséb aligha  remetékkel alapította a rendet,  hiszen ők teológiailag valóban képzetlenek voltak. Szerintem a már Özséb által kiválasztotta hely körül csak utólag alakult ki a remete telep. Tudatosan mondok telepet, mert nem szerzetesi közösséget alapított, hanem Remete Szent Pálhoz hasonlóan, maguk is  barlangokba vonultak. Amikor Vörös Győző régésszel beszéltem, elmondta, hogy egyiptomi ásatásai idején  hasonlót tapasztalt. A romterület körülötti vidéken még napjainkban  is mintegy ötszáz remete él, aki vagy ’beköltözött’ egy-egy üresen talált, vagy kihalás miatt megüresedett  barlangba, vagy kivájt  magának egyet. Ennek legfontosabb része a tökéletesen illeszkedő zárókő az ajtó helyén, ami megakadályozza, hogy az éjszaka folyamán viperák és skorpiók jussanak a helységbe.  A remeték nem beszélgetnek egymással, imádság az életük.   Tíz naponként egy jeep körbejárja őket, letesz nekik egy tízliteres kannában vizet, némi élelmet és ismét magukra hagyja őket. Ami még meglepőbb számomra, hogy Győző elmondása szerint még legalább ennyien várakoznak, hogy bejöhessenek  a telepre. Ők ugyan nem pálosok, hiszen a remete nem tartozik senkihez, önálló, de életvitelük azonos lehet a sok száz évvel ezelőtti magyarokéhoz.

Elképzelhető,   hogy kapcsolatban álltak egymással?

Nagy Lajos királyi idejében az ország tele volt kóborló remetékkel, akik szerintem Egyiptomból indultak a Balkán felé   és betöltötték az egész Kárpát-medencét, ugyanakkor a Német Római Császárság területére már nem mentek át. A Kárpát-medence lett volna a célpontjuk ? Ez egy igen fontos tisztázatlan  kérdés.

Özséb, az esztergomi kanonok kapcsolatba kerülhetett velük, és mint a   kódex írja, hat társával a Pilisbe ment.  Nem remeték számára kérte a rendalapítási engedélyt a veszprémi püspöktől  –hozzá tartozott a Pilis-, hanem teológiailag képezett társainak.  Ezt meg is kapta,  és egyházi jogú szerzetestársaival elkezdte a rend építését, amelybe lassanként bevonta  a környék barlangjaiban élő remetéket is, folyamatosan tanítva őket közösségi imádságra, a Szentháromságra ismeretére, a katolikus igazságokra. És itt most már a közösségen van a hangsúly. Boldog Özséb ún. Hármas barlangja is itt volt, egy ma már kirobbantott helyen, amelytől jobbra, a hegyoldalban  még ma is megtalálható az a hat ülőfülke, ahol   esztergomi társai éltek.

Ruhájuk kezdetben szűrkés volt és csak Nagy Lajos előírására váltották  fehérre, hogy meg lehessen különböztetni őket a kóbor remetéktől.

Elterjedt az a feltevés, hogy Özséb nem is ide, hanem Kesztölcre ment a rendet megalapítani.

Ez a nézet akkor kapott lábra, amikor  egy ásató régész 1972/73-ban olyan, térképpel ellátott  oklevelet kapott, amelyen az állt, hogy  a kesztölci kolostor Boldog Özséb sírhelye. Szerettem volna, ha bemutatja  a koporsóját, ő viszont arra hivatkozott, hogy éppen egy  nagy tölgyfa alatt található, amihez nem szabad hozzányúlni, és ezen a ponton el is   akadt a kutatás. Ennél lényegesebb szempont, hogy ezzel szemben a Pilisszentléleken feltárt romoknál három oltár található,  amely  csak többhajós  szerzetesi házakban képzelhető el. Ennek magyarázata, hogy a szerzetesek külön-külön miséztek egy-egy oltárnál, tehát ahányan  voltak, annyi oltárnak kellett lennie.   A Kesztölc melletti klastrompusztai kolostor –lévén egyhajós- már csak ilyen szempontból sem lehetett Özsébé, arról nem is beszélve, hogy  egy elismert építész-történész megvizsgálta a falakat, a köveket és ennek alapján kijelentette, hogy nem épülhetett a XIV. század előtt.

Miből gondolja még, hogy Özséb sírja itt Pilisszántón található ?

Amikor idejöttem –ennek szeptember 8-án volt hat éve-, a szántói öreg temetőben egy család exumáltatott. A gyerekek rohantak hozzám lélekszakadva, hogy atya jöjjön, nagy széles falat találtunk. Majd megdermedtem, mert egy másfél méteres, széles, gyönyörű fehér  mészkőből épült falat mutattak, abból csákányozták ki a koporsó maradványait. Azonnal úgy éreztem, hogy csak Özséb sírja lehet, hiszen a temetőben már előzőleg is felfedeztem egy fal alapját, amely egészen addig húzódik, ahol Özséb sírját sejtettem. A mérések szerint egy 50 x 25 méteres templom romjai találhatók a föld alatt. A kolostor és a sír a terveim között szerepel, de minthogy területileg a polgármesteri hivatal tulajdona, csak súlyos összegért adnák el. Ez nagy igazságtalanság. Annál is inkább, mert a feltárás után a falunak gyümölcsözne, azon ívül a falu ingyen kapta és jelenleg nem is használja. Én találtam meg az öreg temetőben és megőrzésre a polgármesterre bíztam.

Azóta senki nem akarta feltárni?

Sajnos nem. Miután a sírt behatároltam, attól kiindulva kerestem a Hármas-barlang helyét, ami a sírral szemben a Pilis csúcs alatt lévő  bányaluk. A barlangnak ma már nyoma sincs, mert elszállították a köveit, de egy idős bácsikától tudom, hogy  azokat bányászták először, mert ott volt a legkönnyebb a fejtés. Hiszek neki, mert semmi érdeke nem fűződött hozzá, hogy hazudjon. Jobbra mellette ott van a hat ülőfülke. A kolostor és a temető a polgármesteri hivatal mögött található, de ez nem  távolság a Hármas-barlangtól.

Míg II. József 1786-ban Magyarországon megszűntette a pálos rendet,  1784-ben a lengyelek pálos  pálos congregátiót hoztak létre. Milyen jogon?

A három részre osztott Lengyelországnak az a darabja akkoriban Katalin cárnőhöz tartozott, rájuk tehát nem vonatkozhatott II. József rendelete. Egyházi vonatkozásban mindig is voltak súrlódások a lengyelek és magyarok között,  még az is előfordult, hogy az utolsó lengyel származású, generális fokozatú pálos atyát a lengyelek fordították vissza a lengyel határról.

Volt-e, van-e különbség a lengyel és a magyar pálos rend között?

Tartalmilag lényegében semmi, ők is fehér csuhát öltöttek, hiszen az egész lengyelországi alapítás Özséb nyomdokán fejlődött ki. Egyszerűen kisajátították a rendet, engem pedig annyira gyűlölnek, hogy amikor 1988-ban  Zemljuski Mihály, az itteni tartományfőnök, a pécsi püspöktől jövet felkeresett a központi  szemináriumban,  közölte velem, hogy a generális azt üzeni, érvénytelenek a fogadalmaink. Egy napig vitatkoztam vele, miközben folyamatosan mellébeszélt, mert azt azért nem merte kimondani, hogy mi nem vagyunk pálosok. Ezután elmentem Rómába, ahol  Kada érsek sietett segítségemre és megnyugtatott, menjek csak haza, pálosok maradhatunk. Indoklást ő sem mondott, mert annak alapján   kérhettem volna az ősi pálos rend visszaállítását.

Önt a Magyar Püspöki Kar sem akarta elfogadni.

Papírforma szerint nem ismerhettek el, a  lengyelek meg úgy gondolták, ha engem kitesznek a rendből, akkor  a többiek szétszélednek. Sajnos az általam 1987/88-ban  kiválasztott

három pálos, akiket a generálishoz küldtem tárgyalni, árulónak bizonyult. Azonnal feltűnt, hogy  visszatértük után csak azt hajtogatták, hogy nem üzent semmit. Akik ugyanis nem voltak hajlandók együttműködni az állammal, sorra kiléptek, megnősültek, világi életet folytattak. A három beépített ember hagyta, hogy óriási energiával újjáépítsem a mária nosztrai sziklatemplomot, hogy mindenhol emlegessenek, ám, amióta elkészült,  egyetlen hang sincs rólam. Azt sem tudom, mi a kifogás ellenem, mit követtem el, még az Új Ember sem közli  a cikkeimet. Az egész ország papságát ellenem fordították, kis vidéki káplánka nem áll velem szóba, egy Sárospatak környéki plébános   legazemberezett a telefonban, a tartományfőnök, Péter atya Pécsett ugyanezt tette, holott egyetlen egyházi felsőbbség sem beszélhet így a beosztottjával. Ha mégis megteszi, annak okán még egy generálist is le lehet  váltani.

Milyen a kapcsolata a Gellért-hegyi sziklakápolnával, hiszen ott is a lengyel vonalat képviselik?

Semmilyen, pedig  már ők is mondogatják, hogy bizony nem magyar alapításúak, de az idősebbek még áltatják magukat  Özsébbel.

Megjegyzem, a háború alatt  egyfajta ’forradalom’ zajlott a renden belül. A lengyelek 1934-ben jöttek a Sziklakápolnába, ahol hamarosan  rájöttek, hogy ők nem az eredeti pálos rend tagjai és egy Rómába küldendő kérvényt köröztek, ám egy magyarországi pálos  beárulta őket  Mihály atyának. Ezt követően az összes lengyelt hazaküldték, a magyarok nagy részét pedig elbocsátották a rendből. Bízom benne, hogy előbb-utóbb Rómában sikerül tisztába tenni ezt a kettősséget, hiszen tőlük megkaptam az engedélyt a ’praktizálásomhoz’,  de azt is mondták, hogy az idő egyelőre nem alkalmas az eredeti pálos rend újjászervezésre. Az egyház történetében egyébként többször is előfordult hasonló eset, a jezsuiták száz évig nem léteztek, Pannonhalma százhúsz évig állt  üresen, míg egy pápai dekrétum újjászervezte. Tehát puszta jóindulat, vagy gonoszság kérdése, hogy engedélyezik-e az eredeti pálos rend újbóli beindítását. A kérdés megoldása a magyar püspöki kar kezében van!?

Éppen ez a Magyar Vár Alapítvány  egyik célja. De elérkezette-e az az idő, amire a Vatikánban céloztak?

Elérkezett, és ezen nagyban segíthetne a nyilvánosság.  Sokan jönnek hozzám az ország különböző részeiből, én is rendszeresen járok előadásokat tartani, Tapolcához egy érdekes történet is fűződik.  Egy közeli település  plébánosa kérdezte, hogy ismerem-e a tőlük elszármazott Ács Ferenc atyát. Kiderült, hogy Ács István néven volt pálos szerzetes. Nos, amikor 1951-ben feloszlatták a rendeket, éppen  az előtte való vasárnapra virradó reggel az ÁVO-sok elvitték a városból a szerzeteseket, e két  pálos  azonban fent voltak a  Jakab hegyen, ahol egy kis kolostor vasárnapi felszentelését készítették elő. Amikor hajnalban,  mit sem sejtve, fehér ruhában   lejöttek, a népek azonnal átöltöztették őket civilbe. Megbeszélték, hogy egyikük a pécsi vasút állomáson, Ács atya pedig Abaligeten  száll vonatra. Csakhogy őt már a vasútállomáson agyonlőtték, majd baleset látszatát keltve a vonatról  dobták a kerekek alá. Pécsett temették.  Javasoltam, hogy ennek a vértanúnak alakítsanak ki emlékteret  szoborral, én pedig gyűjtést szervezek. Ezt a város átvállalta, és így talán nyárára elkészülhet, ami a rend visszaállítása szempontjából  kedvezően hatna.

                                                                   Szakács Gábor