: Október 23-i megemlékezés

 Magyarország a második világháború után Horthy Miklós kormányzó és a Magyar Királyi Honvédség minden kétségbeesett próbálkozása ellenére szovjet megszállás alá került. Nem telt bele sok idő, és néhány év alatt az akkori „rendszerváltás” hozta is magával áldásait. A történelmi alkotmány jogfolytonosságát a Szent Korona száműzésével megszakították, a háromévi köztársasági színjátékot sokkoló fordulattal az egypártrendszer, a Rákosi Mátyás vezette totális kommunista diktatúra váltotta fel.

Emberek milliói számára a nyomor, a megaláztatás, a teljes kilátástalanság évei következtek. A magyar emberektől elvették földjüket, a padlásokat kisöpörték, a rendszer ellenségeinek bélyegezték őket, százezrek kerültek kényszermunkatáborba. A rendszer azonban nem elégedett meg ennyivel. Miután végzett az „osztályidegen”, külső ellenség felszámolásával, mint a rákos daganat, mely saját teste ellen fordul, elkezdte keresni a belső ellenséget. Az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, a koncepciós perek, kivégzések mindennapos események voltak. Az országban mindent behálózó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és kb. 40 000 besúgóval.

Ebben a tudathasadt állapotban érte 1956-ban a lengyelországi tüntetések híre a magyar ifjúságot, akik elhatározták, hogy október 23-ára szimpátiatüntetést szerveznek a Bem-szoborhoz. Október 23-án reggeltől a diákok által meghirdetett tüntetés engedélyezése körül óriási zűrzavar alakult ki a fővárosban. A Párt vezetése hosszas vita után betiltotta a rendezvényt, majd kettő óra körül mégis engedélyezték, mindkét döntést beolvasva a Kossuth Rádióban. Sőt, ezt követően a párt vezetői a párt budapesti tagjait is felszólították a részvételre, hogy az eseményeket legalább mederben tarthassák. Ugyanakkor a város valamennyi stratégiai pontján mozgósították az ÁVH erőit.

A Bem szobrot megkoszorúzták, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, mire a tömeghez csatlakozó katonák letépték sapkájukról a vörös csillagot, majd a nemzeti lobogók közepéből kivágták a szovjet címert, megteremtve ezzel a forradalom későbbi legendás ikonját, a lyukas zászlót. A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet a Margit hídon át a Parlamenthez vonult meghallgatni Nagy Imrét. Azt a Nagy Imrét, aki látva a hihetetlen társadalmi összefogást, megcsúfolva a helyzet adta lehetőséget és a magyar nemzetet, hazaküldte az elvtársakat.

Az elvtársak pedig haza is mentek. Nem így azok, akiket ma méltán nevezünk hősöknek. A forradalom igazi hősei, este hat óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál gyűltek össze, és a Himnusz éneklése mellett fél tíz körül ledöntötték a diktatúra 10 méter magas gyűlölt jelképét.

A tömeg másik része a Rádió épületéhez vonult, ahol be akarták olvasni az előzőleg megfogalmazott 16 pontot. Mivel azonban a követelést nem teljesítették, az emberek pedig nem hátráltak, a könnygáz és a tűzoltófecskendő bevetése után lövések dördültek. Tűzharc alakult ki, majd hosszas huzavona után a katonák nagy része is átállt a nép oldalára, és így, sikerült elfoglalni a Rádió épületét az ÁVH-tól.

Még aznap hajnalban a szovjet honvédelmi miniszter, Zsukov parancsára harckocsik özönlötték el Budapestet. A Rádiót visszafoglalták, ugyanakkor még a szovjet tankok legénysége is a tüntetőkkel szimpatizált. A végső lökést a forradalomba aztán az október 25-én délelőtt történt provokáció adta meg, amikor a Parlament előtt összegyűlt békés tömeg közé lőttek az ÁVH pribékjei a környező épületek tetejéről. A téren 61 halott és több mint 300 sebesült maradt, a szovjetek a tüntetők ellen fordultak, ezzel kezdetét vette a szabadságharc.

Ahogyan 1456-ban a Hunyadi János vezette banderiális hadsereg szinte esélytelenül, de hazáját védve elszántan összecsapott Nándorfehérvárnál az akkori világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, ugyanígy cselekedett kereken 500 évvel később a magyar nemzet ismét. Bár létszámban és felszerelésben jóval alulmaradtak, a leleményesség és a feltétlen hazaszeretet mindkét esetben csodákat művelt. És ahogyan 1456-ban sikerült félretenni a kicsinyes ellenségeskedéseket, és mindenki hadba indult saját lobogója alatt, de a közös cél, a Haza és a Szent Korona védelmében, úgy 500 évvel később a magyar nemzet ismét összefogott, és egységesen lépett fel az elnyomó hatalommal szemben.

A hitelét vesztett kormány, köztük olyan emberekkel, mint Kádár János, vagy a ma oly sokra tartott Nagy Imre és Maléter Pál is, első megnyilvánulásai között a „szocialista rend elleni fegyveres ellenforradalommá” minősítette a szabadságharcot. Az ellenállókat azonban nem lehetett megfélemlíteni.

A főváros és az egész ország több pontján fegyveres forradalmárcsoportok alakultak, és megkezdődött a harc. A Corvin közben, a Széna téren, és a Móricz Zsigmond körtéren is sikeresen kínálták meg a harckocsikat a felkelők könnyen beszerezhető csodafegyverükkel, a Molotov koktéllal.

Mikor aztán világossá vált, hogy a felkelők nem adják meg magukat, a szél fordultával ismét változott a hivatalos álláspont, tűzszünetet hirdettek, és megkezdődtek a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. A tűzszünet kihirdetése után a corvinisták fegyverszünetet kötöttek Maléterrel, aki a kormánycsapataival ezután átállt a felkelők oldalára. Nagy Imre este fél hat körül rádióbeszédben jelentette be az új kormány megalakulását, az általános amnesztiát a felkelés résztvevői számára, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, valamint, hogy az új kormány már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket. Este tízkor a rádióban, közleményben szólították fel a fiatalokat az alakuló Nemzetőrséghez való csatlakozásra, és felfüggesztették a kijárási tilalmat. Éjjel Gerő Ernő, Hegedüs András és jó néhány további sztálinista pártvezető családjukkal együtt repülőgépen Moszkvába menekültek. Október 28-án gyakorlatilag győzött a forradalom.

 Nagy Imre tárgyalt a fegyveres felkelők vezetőivel is, és megállapodott velük az új nemzeti karhatalomban való részvételükről. Ennek megszervezésével a kormány Király Béla volt tábornokot bízta meg. Másnap a fegyveres erők vezetői közös ülést tartottak a Kilián laktanyában. Az ülésen úgy döntöttek, hogy a Nemzetőrség válik a hadsereget, a rendőrséget, a felkelők csoportjait és a nemzetőröket egyesítő egységes karhatalommá, és hogy a Király Béla vezetésével létrehozott irányító szervben, a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban a felkelőcsoportok és a katonatanácsok küldöttei közösen vesznek részt. A Honvédelmi Minisztériumban ezután összeállították az új katonai vezetés követeléseit, többek között a szovjet csapatoknak az ország egész területéről való kivonásáról és a Varsói Szerződés felmondásáról.

A magyar forradalom hírére a nyugati országok számos városában szovjetellenes jelszavakkal vonultak ki a diákok az utcákra és a szovjet követségek elé. XII. Piusz pápa a világ katolikusait imára szólította a felkelés győzelméért. A Time Magazin az év emberének a Magyar Forradalmárt választotta. Eisenhower amerikai elnök október 31-i elnökválasztási televíziós és rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanebben a beszédben azonban azt is kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok az új magyar vezetést nem tekinti potenciális szövetségesének és nem fog katonai segítséget nyújtani a magyaroknak. Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra.

November 1-jén Kádár János, a Nagy Imre kormány államminisztere, és az aznap megalakított MSZMP vezetésének tagja Münnich Ferenc belügyminiszterrel az esti órákban, repülőgépen távozott Budapestről Moszkvába, ahol két tárgyalást követően megbízták egy ideiglenes forradalmi kormány vezetésével. Eközben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába Titóhoz, hogy megegyezzenek velük a Magyarország elleni támadásról.

November 2-án további szovjet csapatok érkeztek Magyarországra. A nap folyamán a korábban is az ország területén állomásozó szovjet hadosztályok száma a korábbi ötről tizenhétre nőtt. Az újonnan érkezett csapatok legénysége főleg közép-ázsiai volt, akiket a feletteseik úgy tájékoztattak, hogy a német nácik ellen fognak harcolni.

November 4-én hajnalban az egész ország területén megindult a támadás. Jellemzően azonban, ahelyett, hogy az ország védelmét szervezték volna a több mint 3000 tankot mozgósító, országra törő ellenséggel szemben, Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka legfontosabb feladatnak a restaurációs kísérletek és a reakciós zavarkeltés elleni fellépést tekintette. Ha azonban valóban a forradalom megvédését tűzték volna ki célul, napok alatt csodákat lehetett volna művelni!

A 100000 fős Magyar Honvédség 3000 páncélelhárításra alkalmas löveggel rendelkezett, melyek közül mindössze 23 volt tüzelőállásban. Egyedül ez a 23 löveg pedig 15 ellenséges egységet semmisített meg! A Magyar Honvédség, még ha gyengébben felszerelt is volt, felkészülten, tüzelőállásban, hazafias lelkesedéstől fűtött milliókkal a háta mögött jócskán megnehezíthette volna a támadók előrejutását. Azonban a hadsereg nagy része tétlen maradt. Ez pedig elsősorban áruló vezetőinek bűne, akik felsőbb utasításra parancsot adtak a tüzérségi lövegek ütőszegeinek kiszerelésére, hogy használhatatlanná tegyék azokat.

Lehet persze érvelni azzal, hogy sokkal nagyobb lett volna az áldozatok száma, de nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a vérveszteség így is óriási volt. Hiszen az ellenállás bukását látva közel 200000 ember, főleg a korabeli értelmiség távozott az országhatáron át, akiknek esélyük sem volt utána a hazatérésre. Ez pedig sokkal több volt, mint a Mohácsnál elesett 20000 vagy a Don kanyarban elpusztult 60000 ember.

A forradalom bukása után a megtorlás következett, kiépítve egy rendszert, amely mai napig érezteti dicstelen utóhatásait. A forradalmárok közül sokakat kivégeztek, családjukat megfélemlítették, ellehetetlenítették. Felállították a Munkásőrséget is, hogy a jövőben elejét vegyék bármilyen hasonló megmozdulásnak. A forradalom tehát elbukott, helyébe ismét diktatúra lépett, ez azonban nem a forradalom hőseinek alkalmatlanságán, hanem az akkori politikai elit megalkuvó, áruló viselkedésén múlott. Akik egy része, illetve szellemi örököseik a mai napig jelentős pozíciókat foglal el a közéletben.

Ez lehet az a dicstelen állapot, melyet nemzeti költőnk, Petőfi Sándor a Nemzethez címzett versében ekképp jellemzett:

„Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.”

Kelet és Nyugat pedig ismét magunkra hagyott minket, és a magyar ember már sokadszorra volt kénytelen megtanulni az örök törvényt: Magad Uram, ha szolgád nincsen!

Nem tanítják az iskolákban, de tény, hogy voltak, akik elindultak segíteni. Francisco Franco tábornok, a bolsevizmus kérlelhetetlen ellensége Spanyolországból 100000 fegyveres önkéntest indított útnak a magyar ügy megsegítésére, akiket végül Amerika utasítására nem sikerült célba juttatni.

A forradalmat leverhették ugyan, de a nemzet becsületét nem tudták elvenni. Hosszú távon pedig a magyar forradalom megmutatta, hogy a Szovjetuniót is le lehet győzni, és az 1956-ban ejtett sebek szűk 40 éven belül az egész összetákolt államkonstelláció széteséséhez vezettek.

1956 páratlan tett a világtörténelemben, egy nép lelkének, jellemének fényes megnyilatkozása, élni akarásának, szabadságvágyának legmarkánsabb bizonyítéka. Ez az össznépi forradalom rég nem látott egységbe kovácsolta a nemzetet, valamint előtérbe helyezte az emberi együttélés új, szolidárisabb formáját, s lerakta egy jövőbe mutató, humánus demokrácia alapjait. Olyan szabad, független, semleges és igazságos országot teremtett, mely a saját útján járva kívánta érvényesíteni népének felségjogait, érdekeit és akaratát. Nem reformálgatta a gyűlölt, aljas és javíthatatlan rendszert, hanem egy csapásra megdöntötte azt. 1956 először leplezte le egyetemlegesen a kommunizmus erkölcsi és társadalmi szélhámosságát s az egész világot fenyegető erőszakos mivoltát. Abban is egyedülálló 1956, hogy a szabadságharcosok mindvégig kerülték a terrort, a bosszúállást, a lincselést és a faji megkülönböztetést. Nem volt lopás, rablás, fosztogatás sem; semmilyen folt nem esett a nemzet becsületén.

A csöppnyi Magyarország ezúttal is a vén Európa legszilárdabb védőbástyája volt, mint már annyiszor korábban.

Köszönöm a figyelmet!